füstkarikát hámoz le magáról
a narancsszín napkorong,
izzása már hunyó a horizonton,
de még arcomra lép. szorong,
amint a félhomályban arcgödrömbe
remegi sziluettjét a derengés,
és máris elhagyni készül e fázós
alkonyat, amint belém vész…

de valahol a tengely másik oldalán
már öklend az égbolt:
narancsot csillagfény helyett,
pedig az is szép volt…