azt hittem, hószín az éjszakában,
hová lelkemet kiönthetem,
hogy még forró üvegben talál formára
az a néhány szívdobbanás,
miképp szavakba ültetem,
s tán fülekbe bújnak majd szóvirágaim,
és nem oltja ki szépségüket a szem.

azt hittem, itt szíveknek súghatok,
és a szívek visszasúgnak megint,
hogy bennük megérnek szavaim,
amint a magvakból a csíra
a fény felé tekint…
ám megvakult szív szolgál otthonul,
mely csak érezni elég, de fülével legyint.

azt hittem, hószín az éjszakában,
hová lelkemet kiönthetem,
de nem volt más, mint vágyam délibábja.
akkor még virágzott pillám alatt a fény,
mely mára elhervadt, kihunyt tetem,
e sötét éjszakában tán lángra sem gyúl,
így önmagamat benne tán meg sem lelem…
akkor szabad-e lelkemet kiöntenem?