P. Á. napjára

goromba világba karmolt véres üvöltésed,
de nem szakadt bele a süket anyaföld,
válasz helyett dongó légyzümmögések,
világra szorgos kezek csele szőtt.

talán, ha én lettem volna húsz évvel korábban,
de talán, akkor sincs az a pillangóhatás,
mely könnyeid felissza önmaga sarában…
talán, csak mi maradunk, és a lenni akarás!

nem kérdeztek akkor, ma meg nem felelnek,
gyönge életet, mint csontot vetettek lábad elé,
mellyel óvakodj a tövisektől, itt jól kell cselezned,
mert ez vesztőhelye annak, ki szerelmes lesz belé.

talán, ha éles kavicsokon hullna ránk az álom,
talán, elhinnék maguknak, hogy nincsen létező,
mely szirmokon aludna; minden csak plakáton…
de talán, igazuk is volna, hogy a szép csupán sejthető!

nyúlós csápok visszahúznak, majd eltaszítnak,
míg csak kézzel tapintasz, újrakezdened hiába,
két pislogás közt a felismerés így folyton színvak,
és mi benned itt megmarad, az az éginek a hiánya.

talán, ha lehunynám pilláim, és úgy vinnélek el,
talán, szemlesütve néznének még ők is utánunk,
ahogy felettük lábujjhegyen két lélek lépdekel…
talán, így nyitott szemmel sorsunkra találunk!