rejtsük asztalfiókba álmainkat
hisz szennyesünk mellett még bőven van hely
ám a sár tiszta hitünkben megingat
s piszkos papíron a valónak szentel

talán papírból hajtogassunk hajót
messzebbre visz minden földi gyönyörnél
altassuk el az ajkunkra tapadt szót
hisz ő is és te is csupán ölelnél

ki kéne mászni az asztalfiókból
a szennyet magunkról csontig lerágni
meztelen’ üvölteni a hiánytól
térdre rogyni majd erőnkből felállni

nevezzük nevén azt amit csinálunk
s mellette alázattal kell kiálljunk