ahogy a szavak sziklás partot érve érzésekké omlanak
úgy leszek részecskékké bolondos dallamok között
amint a zaj szúrja nyelvemre ízedet, és tartalak
lábujjhegyen, mintha önmagam fölött
szédülten zuhanok, ő semmiségnek öltözött
és már nem fáj a közénk szökött idő hiányossága
a nélküledbe fulladt mélabús szóközök
mert némán csodállak, miközben mindig mondanék valamit
amint újra és újra elhiszem, hogy Te vagy szívem valósága
ahol sosem remélt életem lakozik