Lelkem meghajol…

Megint oly unottan ébrednek a házak,
csendruhájuk foszlik a hajnal bíborán,
ágymeleg-hiányok még bőrömön fáznak,
amíg elmerengek a kávém illatán.

Hunyorogva nézek a szétnyíló égre,
miként bontogatja pompás tűzszíneit,
lázvörös és narancs úszik rá a kékre,
violaszín masni fonja át díszeit.

Aztán mályvarózsa nyit egy széles sávot,
betakarja a fák bronzrozsdás ágait
úgy, ahogy tavasz bont sok barackvirágot,
s gólya tárja széjjel mészfehér szárnyait.

Mire elindulok rozé színű minden,
még a kopár fű is fényekben duruzsol,
s úgy simogat meg, hogy eltűnik a nincsen, 
és élni akarok. A lelkem meghajol…
 
2013. márciusi 25.