Valaki jár a parkban…
 
    Megfáradt remény szürkül az arcokon. Valami fájdalom hallik át a csenden. Már matat a fák között a hajnal, s a kelő nap fényei lassan rálopakodnak az álmos szemekre. Madarak csicseregnek, s a koránébredő rigók ma is kíváncsi tekintettel ugrálnak köröttem. Mégis kevés.
    Pedig minden hajnalban magamba lopom a fényt a fák üde zöldjével, és a park felől már messziről megérzem a lösz-fehér bodzavirágok varázsos illatát. Amikor átsétálok a még nedves köveken, mindig belefeledkezem a földig omló bokrok zuhatagába, és ilyenkor szívom magamba a pázsit friss leheletét. Most azonban egészen mást érzek. Valami nyugtalanító, furcsa remegés vibrál bennem…
    Hirtelen megrázza a fákat, és térdre kényszeríti a bokrokat. Végigrohan a virágágyásokon, leteríti a gyenge fűszálakat, és süvítve tépi szét a feszítő csendet… A flamingószínű pirkadatot pillanatok alatt ringló kékre, és szederszínre mocskolja.
    Valaki jár a parkban…