Elhadartam

Ahogy andalogtam, úgy dalolt a máma,
fülembe hasított, mint véső a hársba…
Mégis jól van ez így, ne légy telhetetlen…
Hisz annyi semmit már rég összeszereztem,
hogy most azt sem tudom, merre szórhatnám el,
mert valaki most is száz irányból figyel,
nehogy rosszat tegyek. Pedig oly jó lenne,
éppúgy, mint gyerekként - a kis szemtelenje –
sohasem hallgatott másoknak szavára,
felmászott bizony a legmagasabb fára,
hiába intették. - Vigyázz, túl veszélyes!
- ez a mondat mára már kissé sekélyes –
Hisz az élet olyan, mint a forró láva,
megéget, szétfolyok, lezuhanok - már ma -
aztán kapaszkodom, nehogy eleresszen,
ki tudja felállni lesz-e többé merszem,
hogy sziklára álljak, s elkapjak egy felhőt,
- régen le is hoztam, de fal nélkül eldőlt –
télen lopott jegem, mára mind elolvadt,
s tegnap azt ígértem magamnak, majd holnap… 
Nem kell minden napból nagy dolgot csinálni,
valakinek kell itt a csúcs mellett is állni,
nincs is hozzá kedvem, hagyom a csudába,
eggyel szaporodik énemnek hibája…

2013. június 23.