A semmiből…
Amikor megékeznek fullasztónak érzi a mozdulatlanságot, a csendet. Minden négyzetméterről hiányol valamit, ami régen ott volt, amitől élt a ház és a környéke. Bántja ez a rend, hisz nincs benne élet…
A kajszibarackok édesre és hatalmasra nőttek, a szőlőtőkék rogyadoznak a fürtöktől, a lugas pedig felkapaszkodott egészen a tetőig. A járdaréseken bújik a gaz, az utcai szilvafák földig lógatják ágaikat a rengeteg terméstől.
- El kell adnunk – mondogatja magának és fiainak, ezért úgy dönt, hogy új képeket készít a házról a hirdetéshez. Vakítóan süt a Nap, hőség van és szárazság. Azt sem látja, hogy a ház a fenyőkkel belefér-e a képbe, hiszen csak a nagy fekete semmi mutatkozik telefonja kijelzőjén…
- Anyuka, így nem lesz jó, mert a fénnyel szemben állsz – szól rá az idősebbik fia.
- Kisfiam, nem állhatok háttal, ha épp a ház felől jön a fény – válaszolja, miközben egyre közeledik a házhoz, és kattint- és kattint…
A szíve most is összefacsarodik, amikor bezárja a kaput. Ilyenkor mindig megáll egy percre, hogy még egyszer beleszippantson a levegőbe, és végigsimítsa pillantásával a növényeket, s a házat…
Amikor hazaérnek, kisebbik fia feltölti a képeket a számítógépre.
- Anyuka, valóban homályosak lettek, de van rajtuk valami…
Odasiet. Maga sem hiszi el, amit lát. Az első képen hidat képez a ház a fölött védelmezőn, ahogy a kagyló zárja magába a gyöngyöt. A másodikon, már a kerítést öleli, a harmadikon pedig ott lebeg a lábainál a gyep felett… Éppen olyan, mint a mesékben. A piros belefonódik a narancssárgába, az megérinti a napsárgát, ami rásimul a zöldre. A zöld ráfolyik a kékre, mely finom lilába hajlik át. Nézi, és nem érti. Mert ez most lehet egy jel, egy üzenet, vagy csak egy egyszerű csoda. Honnan és hogyan, és mért épp akkor… Aztán valami furcsa melegség járja át a szívét, s rádöbben, hogy nem is kell tudnia a választ, hisz meglehet, hogy akkor soha többé nem hihetne a csodákban…
Egy darabig még nézi a képeket, s csak nagy sokára tud megszólalni.
- Istenem, szivárvány a semmiből…
2013. július 11.
