Betonszürke

    Esik, és a szél is hidegen kotor… Mégis sétálok, hátha szűnik a mellkasomban szorító fájdalom. Azt akarom, hogy csend legyen bennem. Nem kattogni, csak úgy üres fejjel megtalálni valamit, ami leköti a figyelmemet legalább addig…
    Hatalmas ez a szürkeség. Jégruhává fagyott az eső az olajbarna levelek csücskén. Tulajdonképpen szép, mégis szomorúra dermedt csodának tűnik. Olyan elhagyott vidék hangulatot áraszt. Összehúzott nagykabátokat látok, és szederjes, szél csípte arcokat. Mintha ma mindenki a gondjába feszült volna.
    Milyen semmilyen nap ez is… Fullaszt, feszít, markol és zakatol. Már a torkomban érzem, miközben a lábamig hatol a fájdalom. Sok volt…
    A fák törzse változatos. Az egyik bézs, a másik samott, a harmadik tevebarna. A kővé fagyott levelek úgy csüngnek rajtuk, mint egy kerámia díszen. Akár csilingelhetnének is… A fű silány, latyakos a járda, s az eső egyre csak… Pedig felhő sehol, egybefüggő betonszürke az égbolt.
   Aztán az esőkoppanások az esernyőmön mégis valami vidámféle mosolyt csikarnak ki belőlem. Mert zenélnek. Nekem zenélnek. Csak nekem.

2014. december 7.