Nagy Ilona: Fénycsavargó

Még mindig fognám s tartanám a fény
pillangó testét lágy tenyeremen, 
s egy szárnycsapásra sorsom köpenyén,
hogy az csak lenge fénykabát legyen,

s amikor lopva arcomra tapad, 
feléledek és önzőn létezem, 
szorítom miként zsákmányát a vad, 
ám egyre kúszik, s üres a kezem,

mert csalafinta, kóbor fény csupán, 
egy csavargó ki fenn jár a hegyen, 
beszökik reggel, s elmegy délután, 
s mire elhinném, túl van mindenen.