Lépteim nyomát temetni kész a szél.
Mit se ér ma már, ha volt velem tavasz,
jól tudom kihunyt, s nem is lehet panasz.
Nincs csapás, de régen arra jártam én.

Arcom és hitem befújta itt a dér,
rám ragadt a múlt, a fagyba gyűrt anyag,
versem új során ez újra így marad,
végzetem szerint a végbe így alél.

Úgy, ahogy tömött madárra ék a toll,
haj, mi nő az emberen, ki rég nem él,
s karmokat növeszt a földbe zárva holt.

Így utánoz életet megint a tél,
mintha újra ébredezne az, mi volt,
holdfehér a táj, pedig sötét az ég.