Ballagok, ki semmit és sokat tanult,
holt mezőn, a páraült hegyek felé,
szívom eltörött cigim, megint leég,
ennyi... Nincs parázs, a szél sodor hamut.

Hátizsákom átdobom, feszít a szíj,
szentimentalista dolgaim helyett,
járok egy szerencse elhagyó telet,
felfelé kapaszkodok, magasra hív.

Kívül áll, s belülre gyűl a rengeteg,
kérdezek, de csöndjeik szegik szavam,
gyűjtöm én, keresgetőn a szebbeket.

Válasz az kevés, de út elég maradt,
menni kell tovább, ameddig el lehet,
vár a messzi, bár a tél belém harap.