Vár a messzi, bár a tél belém harap,
megcsikordulón, keményen érkezik,
sziklabércre kérkedett reményeim
kopnak el, miként a kő a láb alatt.

Kis kupacnyi csak, mi volt a dús halom,
nem vigyázza, s nem vidítja két szemed,
mégis úgy hiszem, ha titkolom neved
jót teszek, homály ölébe bújtatom.

Mert a tél: behajt adót a mindenért,
mit leírtak úgy a nagybetűs szavak...
Végrehajt a fénytörésnyi szépekért,

veszteségre mér, az óra és a nap,
nincstelen leszek, szegény, ha véget ér,
lassulón... hisz elveszett a zord harag.