Összedobált szénakupac
mégis őrzi benn a nyarat,
nehéz napot, méla utat,
mert a szekér: arra haladt.

Vitte mind, mi benne maradt,
visszaidézvén a tavaszt,
hisz' a tündér erre szaladt!
S halkan locsogott a patak...

Nyalábokba mind, ami szép,
napsugarat, pirkadatot,
szemed volt az ég, ami kék,
és a titok pillanatok.

Vittük kicsi rétjeiből
vadvirágok illatait,
nyírfaliget széleitől
az utolsó sziklafalig.

Kanyar mögé ment a világ,
a kocsink keskeny kerekén,
a lovak tudták az irányt,
szűk, poros úton lefelé...

Összedobált szénakupac,
miben őrzöm színeimet,
szemem fény után ha kutat,
megtalálja verseiket.