(A szkíta dalnok éneke)

Rég hóba rekedt kevesén a világnak,
zordon lovaim legelőt, ha keresnek,
még szunnyad a táj, s a tavasz kikeletnek
nem nyergeli útjait, álma kifáradt.

Bár olvad a jég, de csupasz fagyokat lát
itt az, kinek alszik a föld, csupa gyász...
Vajh része a sorsnak a távoli nász,
vagy semmit ölelve, üres karokat tár?

Oly messzi a nyári helyünk, hol a zöld fű
majd édesen ellepi végig a rónát,
s néznénk a világ gyönyörű takaróját,
csak míg a nap... égszekerén tovagördül.

S gyűjt csillagokat felül, isteni Jómánk,
hogy dísze legyék nyoszolyánk tetején,
mert ott heverünk ölelőn te meg én,
értőn, hiszen áldva... mi szólni se szólnánk.