(Az illír dalnok éneke)

Zöldre pöttyözött a kék
hófehér világ után,
barka pille bontja szét
tömzsi szárnyait sután.

Rozsdamarta fű felett
újra nő az április,
fénybe nyúlva itt remeg
már a sárga tárnics is.

Nárciszok derűje száll,
száll a nőszirom felé,
híreket repítve jár,
s megpihen puhán ölén.

Gyöngyvirág a tölgy alatt,
mintha apja védené,
gólyahírre tó szalad,
mintha anyja értené.

Mégse' ér e sok virág
semmit, egy mi itt ragyog,
míg tavasz szemed vigyáz,
addig élek én: vagyok.