Átdereng a fény a lomblevél szitán
és a suttogó szavú akác alatt
lágy aranyba vonva néz megint miránk,
úgy, miként a képbe zár a pillanat.

Selymesen terül felénk a méla csend
és fejed nyakamba hajtva hallgatod,
hogy lehet miénk e szerteszórva rend,
s mit pakolhat el kuszán a holnapod.

Már a gondolat, mi múlt időbe rak,
két üres cipős dobozt keres... talán,
és mi abban ellehet, csak az marad,

mégis oly derűs a zöld a tél után,
hogy hajadba csókolom kevés szavam,
míg henyél velünk: a nyári délután.