Végtelent remél a nyár,
lusta halmokon hever,
fénybe nyúlva hál a táj,
míg a kis patak meder
régi nagy vizekre vár,
s pille magvakat terel.

Mert a nyárfa ágain
zöldre ér a rengeteg,
míg a szélbe álmaik
szórnak el ma verseket,
s mit nem áld a szárnyain:
már örökre elveszett.

Hull, lehull a kósza kincs
és kevés lefestenem,
gyatra vízben úszva mind,
- nem fogom kezembe sem -,
feldereng a furcsa nincs,
itt a vége... Kedvesem.