Dombok és Attilák
(Már szabadon, és aszociálisangatva egy halom sör után)
Szilaj paripámon büszkén lépdelek,
Micsoda költői kép! Húzom a gázt,
egy ménessel több ez a vad gépezet!
Mégis engedelmesen simul alám...
(nem úgy mint)
Villannak kacéran a női szemek,
Na, ja! Csak ott maradt a vak villanás!
Mint a piro-s szem, a hajnalra neked,
és úton, sínen sem marad semmi más...
(milyen sínt?!)
Attila sírja tán? Beleborzongok.
Igen, Flóra meg Ildi volt tán csak így,
meg a beléjük temetett dolgotok:
a hódító és a bús költő tanít.
(ugyan mit?)
Csodára vágytam, s megleltem a dombokon
minden apró poklotokat, Attilák,
szavaimat csak önmagamba morgom,
kívül sem, belül sem enyém a világ.
|
|