Egyszer emlékbe akart
nyarat fényképen az ősz,
forrón szerelmeset, azt,
hol a szépség elidőz.
De már bármerre szaladt
száz dühös nyomkereső,
a nyárból szem se maradt.

Így az ősz elkomorult,
nézte, mit rejt ez a táj?
S két hantra, lám, konokul
még ráborultak a fák,
s az elszáradt koszorúk.
Tudta már, ott, az a nyár:
örökké összesimult.

-Itt van nekünk, ez a kép!
- fotózott hát temetőt,
így megőrizte a két
holtában is szeretőt,
majd előhívta: - De szép! -
s nézett reánk nevetőn
a kék, szeptemberi ég.