Régi tollad, az vagyok,
nyárutón a záporod,
elfogyó remény vagyok,
szűk folyókra zátonyod.

Én üres papír vagyok,
ősz után az esti hó,
szürke károgás vagyok,
árva szél söpörte tó.

Éjbe zárt szemed vagyok,
mély sötétbe öltözött,
mert a fény az itt hagyott
roppanó fagyok között.

Sorba rótt jeled vagyok,
zúzmarába vadnyomod,
csend! A csend! A csend vagyok...
Átok ütve hallgatok.