Egy fémízű, őszi reggelen,
a bronzok színében láttalak.
Régi fényeket hoztál nekem,
lágy tüzeket, míg feljött a nap.

Köröket rajzoltak a szélbe
a szürke madarak szárnyai,
pedig csak sóhajtottam: -Végre...
míg hulltak a fák rőt álmai.

Tudtam, hogy szeretni foglak úgy,
itt, a Juhász-féle ég alatt,
ahogy szereti a sötét út
nyáron: a kék délibábokat.

Éreztem, tartalak, míg lehet,
hogy elfoszló időmben, néha,
emlékeztessen bíbor jeled,
milyen a dal, ha a száj néma.

És tudtam azt is, szép kedvesem,
fehér fátylat majd a köd szemez
borostyán hajadra csendesen,
mikor engem rég... a tél temet.