- Látod? - mondta trendo
- A zebegényi táj...
Később is súg ekhót,
hogy az néha már fáj.
Olyan, mint a festmény,
amit mutattam már,
ahol fehér helyén
a hiány, ami jár,
s körben kapja terét,
a színcsodára vár,
és a festő kezén
az ecset szinte száll.
Mint a szerelmes vers
elhagyott kedvesnek,
hisz az nem lehet nyers,
mert még ott szenvednek,
sorok ölelnének
újra öröklétet...

- Tényleg ez is olyan,
írni és szeretni:
azt csak szépen szabad.
- bólintott piroman.