Fenn, a nyári szél haján
a csillámló repülő
megmutatta önmagát,
s a kondenzcsík terülő
kottaként rezegte át,
húzta néma dallamát.

*

Tiszta volt az ég, ahogy
hegyek tengerszeme kék,
tartva kétfelől napot
hogy te is lásd, mi a szép:
átölelve így fogott
barnuló csupasz karod.

Zöld a fűbe ott nevet,
pedig sárgán heverész,
tudja még virág-neved,
s ha fekszünk, az fele rész:
selyme még ma is keres,
bőrödet regélte meg.

Szomjas éjre fény fakadt,
hát ittam én teveled,
mint a bort, a csókokat,
most adom vissza neked:
lásd, kiöntve ez marad,
nyelje föld a kortyodat.

*

Fenn, az őszi szél haján
egy csillanó repülő
hallja még saját zaját,
s a kondenzcsík terülő
kottaként vetíti át,
s játssza régi dallamát.