Lépteim nyomát temetni kész a szél,
mit se ér ma már, ha volt velem tavasz,
jól tudom kihunyt, s nem is lehet panasz.
Nincs csapás, de régen arra jártam én.
Arcom és hitem befújta itt a dér,
rám ragadt a múlt, a fagyba gyűrt anyag,
versem új során ez újra így marad,
végzetem nekem, mi végbe így alél.
Úgy, ahogy tömött madárra ék a toll,
haj, mi nő az emberen, ki rég nem él,
s karmokat növeszt a földbe zárva holt.
Így utánoz életet megint a tél,
mintha újra ébredezne az, mi volt,
holdfehér a táj, pedig sötét az ég.