Fák halála száll a szürke ködszagon,
füstöt oldalaz felé a hentes éj,
lám, a szívem oly botor, ma is remél,
ám a tény, hogy elveszett a volt vagyon.

Tündefényt lapít a domb mögé az árny,
színtelen maradt darabka életem
fogva nektek itt, kegyetlen Istenek!
Bár... Harald hibás azért, hogy erre járt.

Láb a láb után, akár a gépezet,
nem tudom mikor visz és vetél az út,
s merre ténfereg tovább a képzelet.

Nem szakadt a láncom el, nem is lazult,
életünk szavára gondolok: lehet,
ballagok, ki semmit és sokat tanult.