Harald koszorúja VIII.
Jelzi tán, hogy árva földemen van út,
hogy vadak taposta vágaton megyek,
körbe vesznek félkaréjt a nagy hegyek,
tiszta tél.., a nyár bolond, a nyár hazug!
Hol maradtak el barátaim: tudom.
Bennük áldozatra lelt a tűzözön,
múltba zárva én, tovább, örök körön,
s vágyaim..., nekik ma sincs bocsánatom.
Nap se kell. A láng, a hője elszeret,
küldje dévaj álmait felém, veszít,
bánom is, ha játszva másra vet szemet.
Bárhová jutok, belül sosem hevít,
kőre hengerült parányi árny lehet,
mert a hó felett: egy éjjel itt kering.
|
|