Mert a hó felett egy éjjel itt kering,
más időkbe váltva látomást vetít,
sétatárs vagyok, szerelmesen szelíd,
és puhán, hideg kezed fogom megint.

Régi-új dolog, ha erre tévedek,
bennük én vagyok tovább az embered,
fájdalom, mi hűlt helyünkre elvezet,
s majd leállok én, ha végre elveszek.

Köztes életem rövid napokra tört,
s meglehet, kevés a rám hagyott tudás,
ámde megtöröm magunk miatt a kört!

És ha új vihar dühöng a hegy fokán,
tudhatod: miénk a vég, időnk elönt,
úgy, ahogy nem ért el annyi év után.