Úgy ahogy nem ért el annyi év után,
mert ha legbelül van az, mi oly nehéz,
én viszem, csak én, a sorsütött zenész,
bárd, kinek jutott az út, s az elbukás.

Jaj, te úgyis erre mondanád: - Ne félj!
Nékem évekig csak egy maradt: az éj,
és nem is remélhetett a szenvedély
jó időt sosem, csak újra hóesést.

Nézd, a végeket kinyithatod nekem,
s majd lerakhatom köréd a terheim,
mégis elpihenhet átkozott fejem.

Kezdem is! Tanuk helyett a tetteink!
Itt e végidő, a titkos őselem,
bűverővel átigézi verseim.