Túl a holtakon, mogorva szűzhavon,
lépteim nyomát: temetni kész a szél.
Holdfehér a táj, pedig sötét az ég,
fák halála száll a szürke ködszagon.

Ballagok, ki semmit és sokat tanult,
vár a messzi, bár a fagy belém harap,
lassulón, hisz elveszett a zord harag,
jelzi tán, hogy árva földemen: van út.

Mert a hó felett egy éjjel itt kering,
úgy, ahogy nem ért el annyi év után,
bűverővel átigézi verseim.

Kedvesem! Találkozunk megint talán,
és szabad lehet Harald, a jog szerint,
hogy ne árny…, hanem halott legyek csupán.