Sánta már a gyenge, őszi napsugár,
ködbe tört a lába, hát bicegve jár.
Fagyzugos helyen, ha rőt avarra lép,
már sziszegve húzza össze szép szemét.

Lomb alatt a fűbe hullt dió vacog,
fáznak ott a fénybe álmodott magok.
Múlt nyaruk meleg zsebébe vágynak ők,
hát begyűjti mind a csontba zárt időt.

Árnyakat kerülve langyosan simít,
szól a földre és varázsszavára majd
pár konok virág kibontja szirmait.

Tudja mind, hogy enyhe szél kevés maradt,
ám nekik gyökért adott a puszta hit:
hogy élni szép, de hullni is csak úgy szabad.