Gondoskodás

- Iszonyat ez a hőség, mindjárt elájulok! – csosszant be nyögdécselve az ajtón egy ősöreg, hajlott hátú néni. Csupa-csupa feketébe volt öltözve, a városon végigsöprő szokatlanul korai hőhullám ellenére.
- Jaj! – Lepődött meg Jutka, a kocsmapult őrzője, majd gyorsan odasietett és lesegítette a mamókát a legelső asztalhoz. – Várjon, hozok egy kis friss vizet! Jól tetszik lenni? – aggodalmaskodott.
- Na, most már jobban, köszönöm kislányom! – sóhajtott, majd kortyolt néhányat. Lassan hátratolta sötét kendőjét a fejéről. Hosszú, varkocsokba font, ezüst-fehér haj bukkant elő. Jutka ámulva nézte, „Milyen szép! „– gondolta.
- Neked is az lesz, kislányom – mosolygott az öregasszony.
- Huh! Kimondtam?! – pirult el a lány.
- Neem, csak látszott rajtad! Nagyon kedves vagy, az előző két ivóba be se engedtek, azt mondták, hogy ha ott halok meg abból csak bajuk lesz. Hehe. Pedig csak almáért jöttem a piacra Luci bácsihoz, no és megbeszélni vele ezt-azt. Merthogy elhagyott az öreg valami fontos izét, na, valamit. Aztán megütött ez a hőség, hihetetlen, hogy május első vasárnapján…  Na, mindegy, kicsit hűsöltem volna, de a másik két ivóból kivezettek, merthogy bajuk lesz! Eh! Talán most már nekik lesz az, hehe! Nos, kedves Judit leányom!
- Hm. Ezt is mondtam volna? – lamentált a pultos.
- Neem, csak látszott rajtad! – válaszolt a szemmel láthatóan egyre jobban lévő néni. – Mint ahogy az is, hogy árvaként cseperedtél fel.
A lány elszontyolodott.
- Rég volt, túléltem. De most más miatt aggódok…
- Ejnye, kislányom, miben segíthetek? – kérdezett rá a nénike.
- Maga? – tért vissza a jókedv Jutka arcára. – Kedves anyóka! Nem segít itt semmi! Tényleg udvariatlanok a másik két kocsmában, meg minden, de ha feljelenti őket, akkor kimegy az ÁNTSZ, a NAV, akárki, és már húzhatják is le a rolót. Ami nem lenne éppen olyan nagy baj, de ezek nem állnak meg két üzletnél és ide is benéznek, és valamit úgyis találnak, nekem meg: agyő!
- Jaj, dehogyis, kislányom! Pont nem ezért jöttem… - akadt el a mamóka, majd gyorsan folytatta: - Csak csúnyán fogok rájuk gondolni, semmi több! Ennyire tartasz a hatósági ellenőröktől?
- Ühüm. Félek.
- Eh-eh! Micsoda világ! – cihelődött föl a néni. – Nézz rám! Öregasszony vagyok, több, mint… izé… hatvan. Mégse félek senkitől, nem én!
A többi motyogásba fulladt, ahogy a vállkendőjével matatott. Aztán a ruhája bugyraiból előhúzott egy közönséges, kissé rágcsált végű golyóstollat és az asztalra tette. – Na, ez itt jó lesz! Köszönöm, a kedvességed és hogy láthattalak, kislányom! – villant fel ezer ránc közül a mosolya, majd távozott.
„Ez a mosoly! Valahogy, olyan…” – töprengett a lány, az emlékeiben kutakodva. Aztán a pulton matatott tovább, poharakat, üvegeket tologatva. El is kerülte a figyelmét, hogy a kocsmaajtótól fél lépésre egy középkorú pár cövekelt le. Megfordulva vette észre őket.
- Juj! Tisztára megijedtem! – vigyorgott, kissé kínosan. – Elnézést, csak eltöprengtem valamin! Mit adhatok?
- Hm.
- Elnézést, mit adhatok?
- Ja? Nos… - szólalt meg a pár férfi tagja, miközben meredten nézte az asztalon hagyott, rágcsált végű tollat. – Tulajdonképpen a NAV-tól jöttünk.
- Jaj, anyám! – kapott a szívéhez Jutka.
- De úgy látom, hogy elég volt a mai kvótához az előző két üzlethelység, nem igaz Kovácsné?
- De… én is úgy látom. – nyögte alig hallhatóan a párja. – Viszlát!
Lassan, mint a zombik, kihátráltak az ajtón.
- Phű! – fújta maga elé a lány. – Tényleg komoly kánikula ütött be itt nagyhirtelen!
Aztán elmélázva a történteken, megakadt a szeme a viharvert írószerszámon. Hümmögött egy párat.
Majd felrakta a pult feletti polcra.
Jól látható helyre.