Éden-projekt

(30. mese)

- Mi a baj, Pistabá? – érdeklődött Jutka, a pultoscsaj. – Csak dédelgeti azt a fröccsöt, vagy meg is issza?
- Hogy? – nézett fel zavartan az öreg. – Ja! Persze, persze…
Kiitta, aztán kért egy másikat. De nem kortyolt bele, csak forgatta a poharat.
- Na, bökje már ki, mi a baj! – lágyította el a hangját Jutka.
Itt jegyezném meg, hogy a pultosok nagy része vagy diplomás pszichológus, vagy valami sokkal sötétebb dolog áll a háttérben. Mindenesetre komoly mentális hatalommal bírnak, mert – mint esetünkben is-, szinte azonnali eredményeket érnek el. Íme:
- Feloszlik az ulticsapat… - sóhajtott Pistabá.
- Csak nem?! Jesszusmária! – csapta össze a kezét a lány. – Csak nem egy vitatott durtmars?
- Nem, nem, úriemberek vagyunk! Csak… csak, szóval, reaktivált a minisztérium, éshát… elköltözök.
- A csapat tagjai meg…
- Igen. Azt mondták, hogy nélkülem feloszlanak, mert nem veszik be harmadiknak Jencit – kortyolt hozzá a poharából.  Aztán – mintegy saját magának bólogatva – megjegyezte még: - Amit igazándiból meg is értek, mert kibicnek még csak-csak, de játékosnak…
A kocsmaajtó nyitása zavarta meg a fejtegetésben. Luci bácsi, a zöldséges jött be, szemével gyorsan felmérve a terepet. Aztán láthatóan megnyugodva lépett a pulthoz.
- Kézcsók, kisasszony, tiszteletem Pistabá! Meghívhatom még egy ilyenre? És még két deci vöröset is, köszöntem! – sorolta egy szuszra.
„Gyanúsan barátságos és kapásból meghívott. Nem jellemző rá. Ez valamit kavar. Na, az viszont jellemző rá! „– gondolta Pistabá és laposan méregette Luci bácsit.
- Ne gondoljon semmi rosszra! – nézett a hökkent emberre Luci. – Nem kérek én semmit, inkább adok az új munkájához. Az Éden-projekthez.
- Mi a …?! Maga honnan tud erről?! Ez szigorúan…
- Titkos. Tudom. Tudom és kész. Éppenséggel én is benne voltam egy… hm, régebbi verzióban.
- Aha – nyugtázta a kártyások doyene. – Azért ez a parti még nincs lejátszva, meséljen!
- Jó – húzott a vérvörös nedűbe a zöldségárus. – Röviden: fagyasztott embriók, DNS-minták, magvak. Arra az esetre, ha eldurvulnának a dolgok. Úgymint háború, járványok, elszabadult üvegházhatás, et cetera. Újrakezdés. Ez a lényeg.
- Hümm – kortyolt az új fröccsébe Pistabá. – Olyasmi. Mit akar?
- Semmiség – nyúlt a zsebébe Luci. – Tudja jól, hogy leginkább almával foglalkozom. Van ebben a borítékban két mag. Nevezze romantikus nosztalgiázásnak, de ezek nagyon régi, mondhatnám ősi fajták. Az egyiket nemrég teszteltük is... hehe! Szeretném, ha elhelyezné őket abban a bazinagy frigóban, amit a „nem mondjuk ki milyen nevű hegy” belsejében létesítettek.
- Nos, - fújta ki megkönnyebbülve a levegőt az öreg, - erről lehet szó. Azt hittem…, nos, mindegy mit hittem, a biodiverzitás elsődleges szempont. Főleg, ha originális fajtákról van szó. Nincs több mag?
- Nincs, nincs, csak ez a kettő! De így is lekötelezett! Ja, még valami!
Kotorászott egy kicsit a köpenyében, majd előhúzott egy kis bársonydobozt.
- Ezt majdnem elfelejtettem! Lenne szíves ezt is!
Pistabá kinyitotta a dobozt.
- Egy tojás? De… de úgy látom, hogy nem madáré…
- Jól látja, remek megfigyelő! – mosolyodott el Luci bácsi. - Maradjunk annyiban: hüllőtojás.
- Maga jó ultis lenne! – csippantott a szemével Pistabá. –Több körrel előre gondolkodik! Úgy sejtem, az almafák kártevői ellen szeretné megőriztetni, hogy megmaradjon az egyensúly.
- Egyensúly…? Igen! Pont erre gondoltam! – nevetett fel, kissé lúdbőröztető hatással a zöldséges. – Kisasszony! Remek boltot csináltam, még egy fröccsöt a leendő államtitkár úrnak!