Zárás
Zárás
(33. mese)
Luci bácsi kissé idegesen forgatta vörösboros poharát. A sötét folyadék úgy kavargott benne, mint a félig alvadt vér, amit csak fokozott a kocsma vészvilágításának bíbor árnyalata.
- Nem lehetne mégis? Olyan jól szórakoztam… - győzködte a pult mögött álló Grubemájert.
- Eh…, Luci! Nem! Ez a „beavatkozunk, vagy nem” játék túl messze vezet! Bezárom a kocsmát és kész! A te szórakoztatásod amúgy se…
- És az enyém? – vágott közbe a W.C.-ből kilépő öregasszony, kendőjét igazgatva. – Az én dolgaimmal mi lesz?
- Hümm – gondolkodott el szemmel láthatóan a kocsmáros. – Te mindig is bezavartál az ügymenetbe, máig se értem teljesen, hogy az általad viselt szürke ruházat hogyan került ebbe a képbe?
-Hehehe! Mert az fekete és fehér, ugye? – mosolyodott el az asszony és ettől mintha évtizedeket fiatalodott volna. – Kutyaütő egy bagázs vagytok, ami az egyiknek igen, az csak nem lehet a másiknak.
A két öreg csöndben viselte a kioktatást, szinte még a nyakukat is behúzták.
- Nem bonyolódnék túlságosan bele ebbe a vitába – kezdte újra Grubemájer. – Csak annyit mondok: már nem éri meg!
- Mondjuk az a fogadás is elég idétlen dolog volt Pistabával és Jencivel – tette hozzá Luci. – De úgy látom, hajthatatlan vagy. Sajnálom.
- Sajnálom?! Ilyet se hallottam még tőled! – kuncogott fel a szürke ruhás asszony. – Jól van uraim, inkább kérdezzünk meg egy igazán autentikus személyt, aki sokakat képvisel! Cic!
A vörös macska elősompolygott a raktárból, hozzádörgölőzött a néni lábához, majd váratlanul megszólalt:
- Semmi ízetlenkedés azzal, hogy olyan a hangom, mint a Csizmás kandúré, oké? Nemrég tanultam meg beszélni egy motoros költő miatt.
- Oké – mondták szinte egyszerre.
- Jó, akkor azt javasolnám, hogy maradjon egér is, meg sajt is!
- Hát, ezt nem nagyon értem – túrt a szakállába Grubemájer.
- Mindjárt megérted – nyalta meg hírtelen egy elegáns mozdulattal a bal első mancsát a cica.
– Szóval, tudnám értékelni azt a fogadásban említett közönséges éttermet, amit itt kellene nyitni a kocsma helyett, ezt meg elköltöztetni valahová jó messze. De nem szeretnék most más nyelvet megtanulni, tehát csak annyira messze. Már úgy értve, ha elveszítenéd azt a bizonyos fogadást!
Hosszú csönd következett, hasonló, mint ami a teremtés első szava előtt lehetett. De akkor még nem létezett az idő fogalma.
De már egy ideje igen, úgyhogy pontosan 42 másodperc után:
- Hm… Legyen. Átmenetileg… – bólintott Grubemájer.
- Csakúgy – értett egyet Luci.
- Na, ezt rendeztük! Mossál föl még utoljára, öreg, mi még sétálunk egyet Lucival – villantotta fel örök szépségű mosolyát a hölgy egy pillanatra. – Gyerünk!
…
- Jól van – nézett fel a teliholdra Luci bácsi. – Bökd már ki, hogy mit akarsz!
- Semmi különöset, Lucikám! Semmi fontosat. Látod azt a fatörzsmaradékot?
- Ja. A hülye Jenci miatt vágták ki a tűzoltók. Ah! Esküszöm, hogy semmi közöm…
- Ne esküdözz! Az már megtörtént… - sóhajtott az asszony. – Inkább foglalkozz a farönkkel!
- Mi? Ja, ez képezi a fogadás tárgyát. Mi van vele? Halott.
- Na, erről lenne szó. Ez a te reszortod…
A komor tekintetű férfi egy kicsit hezitált, majd megadóan rátette a kezét a törzsre. Valami zöldes, foszforeszkáló fény csúszott ki az ujjai közül. A fatörzs megremegett és talán mintha egy kissé meg is duzzadt volna.
- Ugye-ugye, hogy nem is fájt? – karolta át a vállát a szürke ruhás hölgy. – Új dolog volt, mi? Várjál csak, valami még rám is tartozik!
Rárakott a facsonkra egy táblát, amire az volt felírva: „Ne bántsd, ez egy élőlény!”
- Te?! Te ezt előre…? – nyúlt meg a képe Lucinak a döbbenettől.
A nő nem válaszolt csak mosolygott.
Aztán végighúzta az egyik ujját a betűkön, mire azok egyenként, vészjósló-vörösen felizzottak egy pár másodpercre.
Aztán elnevette magát, s mint aki jól végezte a dolgát csak annyit mondott:
- Kész!
|
|