Kalimera!
- Kalomino! – mondtam Papamike-nek, mert elseje volt. Hemingway-szerű arcán szétszaladtak a ráncok és cserébe megpróbálkozott egy „Köszönöm!”-mel, de az „ő” betűk kissé csúszkáltak a magánhangzók között.
(Pedig már az ókori görögök is tudták… minden mást.) Viszont a legolcsóbb úzó és sör árát már angolul közölte.
Ismét bebukott 10 euro.
Még szerencse, hogy ki van fizetve az út visszafelé és a tegnapi szirtakis buli után már nem megy le a grappa és a cipúró. (Brr!) Már átszoktam a helyi szivarkákra és nem is borotválkozom, nem tudom, hol spórolhatnék még?!
Egyébként a görög férfiaknál törvény írhatja elő a háromnapos borostát, az idősebb hölgyeknél viszont megengedőbb a szabályozás.
Na, visszacaplattam a szállásomra, igyekezve az utca árnyékos részén haladni, mert már így kilencfelé is dögmeleg volt.
Az erkélyről szemeztem a Mítikasz-csúccsal, vajon hogyan is állok a helyi istenekkel?
Vajon érdemes lenne leölnöm valami szerencsétlen jószágot és elégetni a kedvükért, vagy szívjam le nullára a bankkártyámat az automatánál?
Szomorúan néztem a magammal hozott Homérosz kötetre.
Nem sokat haladtam az Iliásszal.
Próbáltam az egyik tavernában is olvasni, de ez annyira megtetszett a mutatványom néhány martalóc kinézetű helyi halásznak, hogy abból is ivás lett.
Reggel még valami büdös halat is találtam a hátizsákomban.
Nem mertem megsütni, kidobtam a kuka mellé, nem sokat rontva az összképen, mivel a szemetesek két hete sztrájkoltak.
A szagot meg lehet szokni, a legyeket kevésbé.
Bár a fecskék határozottan sokasodtak és legalább öt alfajukat tudtam megkülönböztetni. (Némelyik migráns lehetett, a jobb élet reményében, de nem vették el a helyiek munkáját, volt tartalék a rendszerben.)
Egyébként Devecseri Gábor fordítása elképesztően pontos a disztichonok tekintetében, ellentétben az itteni tömegközlekedéssel.
Errefelé a menetrendet inkább csak egyfajta vázlatnak tartják egy félig-meddig spontán performanszhoz.
Mindegy, eljutottam végül Szalonikibe, le is fényképeztem Alexandroszt a lován.
(Bukefalosz. A ló. Részletgazdag.)
Aztán viccesnek tartottam a retró kalózhajókat, fel is szálltam az egyikre.
Nos, ezek nem titkolják a foglalkozásukat, életem legdrágább sörét ittam meg, cserébe nem dobtak a cápák közé.
Levezetésül sétáltam a belvárosban és bele is keveredtem a helyi Jobbik tüntetésébe. Az egy főre eső nemzeti zászló legalább kettő volt.
A főtéren lelkesen elénekeltem velük a görög himnuszt (biztos, ami biztos), pedig a nyelvtudásom főleg szeszes italokra vonatkozott.
Kaptam így is néhány sötét pillantást, mert nem voltam kék-fehérben és egy egészen kicsi zászlóm se volt.
Annyit azért megértettem a transzparensekről, hogy ez a kormány lop és sárbatipor, de majd ők nem. Hm. Milyen ismerős…
Na, amikor feltűntek a lábvértes akháj hadak rohamrendőrnek öltözve, akkor gyorsan és gyáván megfutamodtam.
Nem ismertem ebben az ügyben a helyi népszokásokat és itt széles lehet az itallap: az egyszerű könnygáz-vízágyú koktéltól a Molotov-koktélig.
Visszafelé szerencsém volt, kifogtam egy gyors buszt.
Elöl lett helyem, láthattam a forgalmat és a „majdnem” helyzeteket.
Három természetes lefolyású infarktust hordtam ki lábon, illetve ülve. Nem erősségük az irányjelző, a sebességkorlátozás, záróvonal, stb., inkább csak a duda.
Az mindent helyettesít.
Hermész segedelmével megérkeztünk és a piacon beszereztem még ezt-azt, hogy saját lecsót rittyentsek.
A görög kofák (férfiak, nők vegyesen) valami agresszió-kezelésen vehettek részt, aminek része lehetett az üvöltőzés és az erős gesztikuláció.
De bevásároltam és elfogadható árakat tapasztaltam.
A szupermarketben (görög fordítása: kis boltocska) vettem pirospaprikát, megveregetve a vállamat, hogy a zöldségesnél megfigyeltem az írásmódját.
A borsválasztéknál viszont elakadtam, volt vagy harminc féle.
Ez a környék az Gallienus-útvonal mellet fekszik.
Itt a kereskedelem miatt a kultúrák, divatok és ízek már az ókorban is sok(k)színűen keveredtek.
Így letettem a borsról, nehogy véletlenül valami szegfűszegest, vagy mentolost válasszak.
Az odaverne a magyaros ízvilágnak.
Egyébként jellemző az eposzokra az állandó jelzős szerkezet.
Ennek a pirospaprikának is volt valami, de nem foglalkoztam vele.
Kellett volna.
Csak annyira lett csípős a lecsóm (pedig bírom), hogy egy legyűrt adag után két liter tiszta vizet megittam.
Ez új, havi rekordom.
A maradék hat adagot levittem az alsó szomszédban székelő és kissé hangoskodó fiataloknak.
Hálájukat (úzó) elfogadtam, a következményeket viszont nem vártam meg, lementem a strandra.
Már nem égetett a nap, Héliosz szekerét lassan az Olimposz csúcsa mögé hajtotta.
Közben fellegtorlaszoló Zeusz sem hanyagolta a munkáját és a látvány alapján hihetőnek tűnt, hogy ott fent istenek laknak.
A tengeren meg valaki csinált egy sikeres és hatalmas fotoshop-ot, olyan kék lett, mint a reklámokban.
Látszott, hogy valami készülődik, két halászhajó vissza is fordult a kikötő felé.
Jött egy alig érezhető meleg széllökés.
Trákia felől.
Aztán érkezett Boreasz isten, pillanatok alatt szétkapva a strandcuccukat és beondolálta fehérrel a tenger kékfürtös haját.
Az emberek pánikszerű menekülésbe kezdtek, én meg nekifeszültem a csípős homokviharnak, figyeltem a nagy vizet.
Álltam a parton szinte már csak egymagam.
Összehúzott szemmel a keserűen sós permetben.
Neked néztem.
|
|