Trivialis
A terepszínű sapkájának felpatentozta a két szélét.
"Lefelé megy a nap, égetni nem fog. Viszont a tempó izzasztó lesz és így jobb a szellőzés."
Mondjuk ezt nem gondolta így végig, a mozdulat a körülmények automatikus következménye volt,
viszont ügyelnünk kell a túrázásban és a kauzalitásban kevésbé jártas olvasókra is.
Hogy a történet befogadást kapjon.
Mondta Anna.
Vagy valami ilyesmit.
Meghúzta a hátizsák vállszíjait, a bakancs és a derékszíj már menetkészre állítva az öltözésnél is.
A hátiszütyő tartalma a túlélési hármas szabály szerinti. Három, hideg Borsodi dobozos sör.
Tegyük fel a kérdést:
- Kedves Péter! Térkép?
"Fejben."
- Víz?
"Testünk nagy részében."
- Ennivaló?
"Be lehet fejezni."
Na, ilyen egy hülye ez.
"De felveszi a 120-as menettempót, öt perc alatt kigyalogol faluból. És debaba! A kocsma kinyitott, visszafelé istenkirály lesz!"
Két levegő be az orron, kettőt ki a szájon. A hűtés és az ütem kedvéért.
Úgy látom, ebben nem volt változás az elmúlt harminc évben.
"A bevált dolgokon nem változtatunk, kölykök. Viszont kiszúrtam egy bányautat a tóhoz. Ha minden igaz, akkor rövidebb."
Igazság szerint előző nap hosszan tanulmányozta a szállás felől nézegetve a hegy morfológiáját.
A fák egy helyen kirajzolódó sávja azt sejtette, van arra egy kényelmesebb megközelítési lehetőség.
Szerintem szimplán csak öregszel, azért választottad.
Ja, régebben...
"Kuss a fejemben!"
Na, erre mondaná a legtöbb irodalmár, hogy nem egy erős érvkészlet.
De tudni kell, hogy az erős érvkészlet a régebbi énekkel szemben hatástalan.
Ezt meg Proust mondta, vagy ki a tosz.
"Egy, egy, egy-kettő, egy."
Acsatába indulmára soktüzér legény!
Lesz ez keményebb is, ezt az indulót hagyjuk későbbre!
Itt most nyitunk az objektíven.
Megkérjük az olvasót vizualizálja, ahogyan a még nedves földútról fellebbenő pillangók árnyéktól árnyékig villannak sárgán és bíboron.
A levegő mohazöld ízű, a szabadság lassan, de biztosan nő a fák kérgén.
A lombokon átszűrődő fénypászmák játékos mintákat rajzolnak, a kanyar
"Aztakurva!"
Szép nagy ugrás volt menetből hátrafelé!
És szép nagydarab dög ez! Valami kaukázusi medveevő, vagy mi. Tök király, hogy csak eddig ér a lánca. De van egy kis bibi ezzel a kerítéssel is!
"Na, errefelé sztornó. De jól megleptük, mi?"
Erre mondják a pszichiáterek, hogy kognitív disszonancia, vagy mia.
Tudjuk, hogy a feleslegesen használt csúnya szavak visszatetszést kelthetnek, de lássuk be ez itt a helyén volt.
Később lehet, hogy nem így lesz, ott ki fogjuk fütyülni.
Például itt:
"Akkor most vissza két kilométert... fütty."
Mondtam, hogy öregszel, fütty.
Pedig alkonyodik. Én viszont elvből nem füttyögök. Aszta, fütty! Itt van egy valamilyen dög álkapcsa!
"Úgy nézem tehén lehetett valamikor. Szarvashoz képest túl nagy. Szuper, elrakjuk. Jól jöhet még izé, bármire..."
Ezt viszont biztosan tudjuk, hogy Bear Grylls mondta.
És neki általában bejött. Péternek nem fog, ennyit most megelőlegezünk.
Kocogni fog az álkapocs csont az üres sörös dobozokkal némi hamis terceket a hátizsákban a hosszú túra alatt.
De ez egy aránylag ártatlan és kisméretű baromság. Szemben azokkal, amiket életében már sokszor elkövetett.
Viszont a történet erősen akadozik, ezért gyorsítunk.
Felfelé a régi kápolna mellett meredek az út.
De akácvirág mindenfelé és olyan az íze, mint a zsenge zöldborsónak. Van még vadsóska és itt-ott szamóca.
"Ki is kérdezte azt, hogy ennivaló?"
Jó, az én voltam, de csak a dramaturgia kedvéért.
Hiába, a gyermeki lélek sötét fantomok tárháza, mondta...
Én nem rajongok igazán az ötvenes önmagamért, mert van egy pár beváltatlan ígérete,
de téged szimplán pofán vágnálak, kérlek szépen, ha még egyszer hivatkozol akárkire!
És én is.
Akkor hagyjuk. Szóval, ezt a Pétert nem lehet éhen dögleszteni egy erdőben, az biztos.
Viszont az emelkedő kezdte kikezdeni az öregedő...
"Anyádat. (Bocs, anyu!) Régebben is kirúgtam lazán előre a lépéseknél, ha már feszült a combizmom."
Ez mondjuk igaz.
Ja, csak akkor vagy húsz kilométerrel később, hehe!
"Pofátok alapállásba! Még most is vagyok olyan..."
Blablablabla.
Ha ettől eltekintünk az út szép és békés volt.
Néha megálltak, hogy megnézzenek egy szövőlepkefészket, vagy egy istentelenül nagy keresztespókot.
Az egyik buckán rókaszart nyugtáztak, vagy füleltek egy új madárhangra.
Egy nagy zöld gyíkot majdnem sikerült elkapniuk, de a majdnem az nagy úr, mondta
"Nana!"
Oké.
Megérkeztünk a tóhoz.
A színére nincs pontos kifejezés.
Talán egy régi szerelmének volt ilyen szeme, amikor haragos volt és a sírás kerülgette.
"Hm. Talán."
Az a betonizé nem volt régebben itt.
Én a másik oldalon voltam, nem is láthattam.
"Ti most tereltek? A lényeg, hogy kivel voltunk itt, és mikor maradt a lelkünkből egy darabka ezen a helyen."
Elővett egy gyűrött papírt, egy megrágcsált végű Signetta tollat, leült egy kényelmes helyre és nézte a vizet.
Aztán lassan leírta:
Ateisták vagyunk
a lelkünk rajta.
Itt ülünk újra,
csak nézünk más szemekkel
és egyedül megyünk el.
Nos, ez egy remek befejezés lehetne, de nem az.
A dolgok nem érnek véget a csúcspontokon.
Péter visszagyalogolt.
Csendesen.
Hosszú volt az út, a söre rég elfogyott és rendesen rásötétedett, mire beért a falucskába.
A kocsma már zárva volt.
|
|