Kibontott szonett
Esti félhomály alatt,
míg a füst az égbe tart,
más se már: csak egy zenénk maradt...
És a kéz a kézbe, szembogárba szembogár!
Miénk, ha lopható a rózsaszál!
És a szétszakadt, darabra hullt szavak helyett,
kezembe még a vers születhetett.
Megkötöttem én is úgy, vadul dobogva hát,
a szív világnyi kompromisszumát,
hogy szeretni csak rövidke szép időt kapunk,
de válni már örökre itt vagyunk.
...Nos, ma itt leszek veled.
Most, mikor hegyünk felett:
már a kék tüzek derengenek.
|
|