Az ember naivan mindig arra vágyik,
hogy a holnap majd messze űzi bánatát.
Hajnal- harmatra vetülő, kusza fények
árnyékában múlnak el a fáradt évek,
és oly ritkán halljuk a szeretet szavát.

Bús fátylat bontunk a meghitt ébredésből,
s míg karjába zár a hajléktalan magány,
remények mélyén lapuló Isten-hitünk
imáiban kegyes feloldozást kérünk –
csak ne remegjen úgy szívünkben a hiány!