NYÚJTSD A KEZED

Mint hullámok egy vaslánccal kikötött
ladikot, ringat és rángat az Élet.
Árnyékokba vesztek vágyak, s örömök,
színtelen semmivé lett sok csendélet.
Sorvadok.

Se szavak, se csöndek már nem érnek el.
Lét-kérdéseimre csak könnyem felel.
Fák susognak messzi partok tövében,
lombjaik még karolják zöld-kövéren
águkat,

melyekről lehull a levél majd ősz derekán.
Fecskék röpülnek egy távoli otthon után,
s helyet találnak a Világ másik oldalán,
ahol Nap ragyog a déli dombok homlokán.
Meglehet,

bennem már tompulnak az erőt adó léptek.
Fáradt pillanatokból morzsákat remélek,
mosolyba rejtett bánatban maródva, félek,
hiába indulnék, az árnyak utolérnek.
Ítélet

lehet ez talán, hűség korbácsának szíja,
de mit nekem, ki már a poklot is kibírta!
Ó, hányszor eveztem örvényben, s kaptam léket!
Korhadó deszkákon fekvő, széthullott lélek
darabok

után kapkodok… és elfogy az erőm…
Ki születésem, s minden tévedésem
okát látod! Az utolsó levegőm
megadva, segíts! Kiáltsd! - hogy megértsem
válaszod.

Nézd! Béklyóim alatt sebes a lábam…
Fekete fekélyek kínoznak, lázban
fetrengve küzdök, s iszaptenger temet
a feneketlen mélybe… Nyújtsd a kezed
- Itt vagyok.

2012. augusztus 9.