Szeretem a szemeid köré gyűlt
apró barázdákat, melyek
mint Istenhez hű, és örök csodák,
ráncaikban mintázzák
éveid szelíd nyomát.

Szeretem kezeid érintését.
Benne nyugszik az életem.
Sóhajokká simítod a múltat,
s hagyom, hogy szép álmokat
ringasson a pillanat.

Csodálom, ahogy az út körbefonja
nyugodt járásod lassú mozdulatait.
Mikor búcsúnk után egyre távolodsz,
szemem még oly sokáig téged kutat.
Elárvult magányban nézek utánad,
s az elválás csöndjébe zárom búcsúszavad.

De amikor a vergődő esti csöndben
meghallom visszatérő lépted halk neszét,
megnyugvás ébred kóborgó hitemben.
Úgy vágyom, hogy újra átkaroljalak!
Arcodon kutatom a barázdákat
– mindegyik lelked mosolyából fakad.