Könnytelenül kéregettem,
a csöndet ma sem értettem.
 Ez is csak egy szürke nap
- lehetnék boldogabb,
de magamon hordom
minden gyolcsom,
mit az Isten rám vetett.
Létem erre született.
Nem várok több esélyt
- nem koldulok jobb életért.
Hiába adok bármit,
a választalanság rám int,
és már nem értem
hazudik reményem.
Csak a túlélés ereje hajt,
bár egyre távolabb a rajt,
s a célt se látom.
 Így van ez barátom!
Én csak a hiányról meséltem,
s közben örökké féltem,
hogy mit szólnak azok,
kiknek annyira más vagyok.
Mosoly és harag
vad ellentétbe csap,
múlnak a napok,
s bennük szeretetlen maradok.
Ridegségben tanulok tűrni,
és várom, hogy történjen bármi,
valami mennybéli csoda
…én ostoba…
Mily egyedül vagyok!
Itt-ott még jeleket hagyok,
de elmossa őket a csönd.
Se szó, se dal nem köszönt.
Pedig csak szeretni vágytam
- én is hibáztam.