arcomba tört a mosoly
már nem nevetek
se neked se magamnak
lappangó titok bennem a gondolat
láncaim foglya vagyok
csak a szabadság iróniája kacag
veled képzeltem el a mindennapok
fénytelenül is meghitt csöndjét
önző érted boldogulásom
most üde álommezőkön
ölelő karjaid felé vágtat
a magosra nőtt fűszálak
selymükkel simogatnak
és szívem felé fordul a lét
de képzeletemben felsikoltanak
a felbukkanó kövek
és lábamon vért hasítanak
segíts tovább lépni
képkeretbe zárt történetek sorakoznak
egyenruhás elvárások vállapjai között
a sejtek membránjain félelem remeg
mi lesz ha elveszítelek
szerkezetem részévé tettelek
s bár hiszem az ok okozatát
mégsem tűröm
a távoli sellők táncába bújt
ravasz fondorlatokat
sem a félrehúzódó tekintet
botló pillantásait
nem lépem át szöges küszöbök
selyemmel takart sáncát
nem táncolok iszapban
és nem lélegzem
mesterséges szmogban
magamért akarj
a hiányban csak egy darabig
működésképtelen az ember
a felhajtóerő felülírja
minden nehezékét a sorsnak
kisbetűs minősítésbe bújtatom
a felelősség súlyát
s talán egyszer te is
felteszed a kérdést
magadnak
mi lesz
ha már őszinteségemben
se ostort se ragaszkodást
nem találhatsz többé

ha már csak emlékké válik
az egymásba bújt
kimondatlan szeretet