Hangulatjelekbe temetve
forognak a percek.
Arcunkon könnypatak csorog,
de cseppjei mind láthatatlanok.
Akár a sorok közötti
szóközökbe bújt magány.
A lélek egy nagy talány!
Ritkítva üzennek
a vágyainkra hulló csendek,
s a vélt vigasz,
mint a viasz,
megkövül a ráncokon.
Szemünkből a fény
a semmibe oson,
s a csonkított idő ránk legyint.
Viszlát, elmulasztott perceink!
A halál minden lépéssel közelebb,
hát húzd csak beljebb az övedet!
Órákon át ülve szótlanul,
várni, míg a fény
az estbe vonul…
Mi célja így a napnak?
Ajkunkba csak a
bennünk maradt szavak harapnak,
mi mégis
hangulatjelekbe temetve
éljük életünk.
Egymáshoz már alig van közünk.
Koppanó billentyűk
tánclépései között,
szó és ölelés helyett,
így válunk színes képekké,
s eltakar egy téglalapnyi szeretet.
Már csak a nagyvilág zaja
tölti meg a bennünk tátongó teret.