Lassan széjjelfeszül az a képkeret,
mely közé beszorítanak a terek.
Lenyomataim görcsös faktúrákban
ülnek, s minden pillanatnak színe van.
Felül mindig a fekete. Pedig én
éjjelente szivárványról álmodom!
Úgy ölel, mint a legősibb hatalom.

 

Az estek csöndjébe fészkelem magam,
mint a hazatérő fecskék. A hajam
itt-ott ezüsttől fénylő – s míg takarom,
az idő gúnyosan pöröl, de hagyom.
Illattalan vágyat visz a képzelet,
a vándorló szavak kendőzetlenül
hullnak elém. Semmi nem írja felül

 

az ősi ösztönt. Előttem mély árok.
Mint a fák, egyenes derékkal állok.
E bősz dacot úgy elcsendesíteném!
Ám szelet, s vihart magam gerjesztek én.
Ó, de miként is lenne béke bennem,
mikor fák közt a fény is csak átoson.
Nem létező boldogságról álmodom.

 

Ki vagyok én, s mily titkok birtoklója?
A gondolat csak barázdáit rója…
és én már oly gyenge és fáradt vagyok.
Választalanul élek – úgy is halok.
Kinek lelke száll, boldog csak az lehet!
De hol van a szabadság, ki mondja meg?
A magány kimondatlanul is remeg.

 

Mikor a csönd szavak nélkül is beszél,
átkozott fegyvernek hallja mind, ki fél,
és bátornak csak az vallhatja magát,
ki át tudja lépni konok önmagát.
Közönségessé válni: örök teher.
Hol a szégyen a szívdobbanásba ver,
nincs ott már vigasz, és nincs új égi jel.