Hitünk érlelte napjaink felett
ernyőt tart egy kitartó mozdulat.
Az otthon, elhagyott, üres terek
fészke: vár, remél és utat mutat.

 

A tovatűnő léptek nyomában
pajkos indiánnyarak suhannak.
A csönd néha fölsír a szobában,
s én vigyázó karommal takarlak.

 

Túlfut a léten a kimondatlan.
Szilánkjaink millió darabban.
Ráncaink közt megült már az idő.
Minden ölelés sóhajunkra nő.