Ha majd én is emlék leszek,
csak egy kép nevet vissza rád.
 
A hűlt sóhajok, s nyomtalan
cipők léptein nőtt csodák
vörös szőnyegét hordom én,
s az embertelenség elé
rakott szégyen-, s ingyen tükör
szilánkját szedem szedres és
mohó markod (öklöd) közül.
Ne sírj! Vétkes itt minden. És
ne várj új hazát. Elveszett
korok sáros árokvizén
- iszony -  még te is felleget
hazudtál, pedig jól hiszed:
bizalmat cserélt kín, s a nagy
szavak nyűtte vágy. Mámorod
nem isszák se égen, se föld
alatt. Ó, szegény, szánt alak!
Ha majd egykor eltörpül és
kivál' minden eltékozolt,
megátalkodott és szemen
köpött szolga, akkor követ
dobok szárazan szomjazó,
jogot várt, hitért kolduló,
de tengernyi szenny szód után.
 
Fakó, sárga fénykép maradsz.
A múltból ne nézz vissza rám.