Arany-Tóth Katalin: KÖVEKBEN KERESTEM
 
Vártalak, mikor a fák elbújtak a ködben.
Fényed melegét kövekben kerestem,
de kúszó felhők takarták el forró arcod.
Létem, izzásod örvényében tartod.
 
Vártalak, hogy végre ölelésedbe vesszem,
s csontomig csókold csillagtalan testem.
Előtted én is csak egy hús-vér ember vagyok,
ki belőled, s érted élni szomjazott.

 

Vártalak, s te bujdokolsz, mint vágyaim elől
elfutott önmagam - pedig lázasan
ölelkeznék egy csöndre ejtett pillanattal,
hogy eggyé váljak boldog önmagammal.