Összecsomagoltam ölelésnyi
ünnepdarabok fényszilánkjait.
Hátizsákba szíjazott mosolyok
simulnak fáradt testemhez.
Oly törékeny vagyok,
mint mázas cserépen hagyott
simító mozdulat, de megtart
a vétlen, végtelen tudat.
Elringat a hegyek és erdők
közötti, monoton zakatolás:
léptem visszatolat az emlékké
porladt percek közé…
E hiány, ma mindenkié.

 

„Te vagy az egyetlen köztünk,
aki nem beszél, és mégis értjük”
 - szólt az egyik társad
kedvesen föléd hajolva,
ki a te árva sorsod is
görnyedő vállán hordja.
És még mennyi-mennyi százat!
Nem lázad semmi ellen –
nincs miért, és nincs hova menjen.
Ajkáról oly nehezen vált le a szó,
mint éretlen gyümölcs a szárról.
Szívében mégis szivárvány színei
ragyogtak szeretetről, jóságról,
merengő magányról.

 

Még látom az esti béke nyomát,
ahogy szétterült a csendben.
Kérném az időt: még maradjon
– még ne menjen!
De már egyre távolodom,
s e távolságban szinte félek.
Visszamennék hozzám – közétek!
Mennyi árva lélek! Tükröződtök
égen, vízen, szívemben,
s álmomban elém jöttök.
Szavak ölében kuporgó, apró csöndek:
nincs, nincs a világon ennyi könnycsepp.

 

Megremeg a lelkem ennyi béke láttán.
Vándorló csillagotok vagyok:
mindig visszajárok hozzátok
éjek, nappalok, évtizedek hátán.

 

2015. június 21.