Lándzsák
Arany-Tóth Katalin:
LÁNDZSÁK
maradtunk egymás mellett
a másikon mégis kívül rekedve
a számító elme csak vádolni szeretne
lelkünk egy életnyi hiánnyal fűtött katlan
emlékek nyüzsögnek egymásba fonódó ujjainkban
perlekedő bosszút hizlal a hangos rianás
s az ajtórésben szorongó várakozás
megtördelt türelme idegen
lándzsát szúr szívemen
félárva
fénytelen mosolyodra
csak a megtanult csend tapad
kéretlen keserűséggel belecsomagolod
a kikényszerített hallgatásba morzsányi önmagad
mélyre fektetsz el megfakult rajzokat
s elzárva a kínos kérdések kútját
ünneplőbe öltözteted
a hajnalokat
közben cinikusan kacagnak
a haraggal átitatott próbaidős évek
vágy és valóság közt részeget játszva dülöngélnek
ráncos tenyereden körbefut a halál
de gyermeki sírást nem talál
a hétköznapok függönye mögött
nagyhatalommá nőtt a makacs gondolat
nincs mit tenni – csak a hallgatag büszkeség maradt
s e fene nagy emberhez méltatlan tartás
arcodon a bőr bánattól barázdás
ahogy a sárga lámpák fénye folyik ki a mából
s miként az utakon tévelygő koldus békét teremt a hiányból
ölelő árnyékát úgy veti rád a védtelen nyugalom
*
ha himnusszá érne a harag egy visszhangnyi dalban
elcsitulna a vád valahol egy vigasztaló karban
a megbocsátás kegyelme mindazoké lenne
kiket száműzött a békétlenség verme
ha a szóhidak összeérhetnének
erőt adna minden megpihenő térdnek
feltételes szabadlábon védekezhetne a szív
és lelkek szakadékai felett kifeszülne a diadalív
de mi szemfedőt szövünk inkább a végtelen hiányból
együtt szelíden – csak úgy életet tékozló megszokásból
|
|